A halál témakörének minden nép kultúrájában, mitológiájában fontos szerep jutott.
A halál témakörének minden nép kultúrájában, mitológiájában fontos szerep jutott. Megvoltak az e témához rendelt isteni minőségek is. Ismerjük Hádészt az alvilág félelmetes urát, vagy Artemiszt, akihez jó és könnyű halálért imádkoztak a görögök.
Talán az egyik legismertebb, az elmúláshoz kapcsolódó isteni „figura" Kronosz (római megfelelője Szaturnusz), aki sarlóval és kaszával az aratás, de a veszteség és halál szimbóluma is. Innen ered a halál, kaszásként való ábrázolása. Kronosz története röviden arról szól, hogy apját kasztrálva megfosztja őt a hatalmától, s átveszi az irányítást. Majd attól való félelmében, hogy vele is megesik ez a csúfság, saját születendő gyermekeit sorra felfalja, lenyeli.
Természetesen a sorstörvények igazságos működése következtében neki is át kell élnie, hogy legkisebb gyermeke (Zeusz) „segítségével" meg kell válnia a hatalmától.
A történet szimbolikus jelentése, hogy azt fogjuk aratni, amit elvetettünk, amit elindítunk magunktól (legyen az üdvös vagy kevésbé az), visszatér hozzánk, hogy tapasztaljunk, fejlődjünk általa. Mindaz, amit létrehoztunk, kimondtunk, megcselekedtünk mind-mind egy olyan gyermek, aki később ellenünk fordulhat és ettől fél, szorong a bennünk is élő Kronosz. A "lenyelt gyermekek" csupán megérnek arra, hogy megvalósulhassanak, és szembesüljünk velük.
A mitológiák, mint a lélek „meséi" fontos szerepet töltöttek be az egyének és közösségek életében, eligazítást, útmutatást adtak az élet nehéz, átmeneti szakaszaiban. Azután eljött a felvilágosodás kora, s a mesék világába száműzte az ész mindenhatósága nevében az ember az élet nagy misztériumait megérteni segítő mítoszokat, isteneket. Akik bár száműzetésbe vonultak, de élő, eleven erőként jelen vannak továbbra is az emberiség életében, a kollektív tudattalan dimenziójában. Aki nyitott, hogy üzeneteiket, erőiket átvegye, az ma is kapcsolatot teremthet ezekkel, az archetípusos erőkkel. Álmainkban, révüléseinkben, meditációinkban, imáinkban (kinek-kinek hite szerint) ma is élő valóságként találkozhatunk velük.
A túlvilágképek és a halálközeli élmény
A túlvilágképek nem mások, mint emberileg érthető szimbólumokra épülő modellek azzal kapcsolatosan, hogy mi történik az emberrel a halála után.
A buddhisták úgy gondolják, hogy a halál nem más, mint egy másik tudatállapot. S a halálközeli élmények is azt igazolják vissza, hogy a testi funkciók és a tudat, a tudatosság élménye nem függnek egymástól.
Tanulmányozhatjuk ezeket például az Egyiptomi és Tibeti Halottaskönyvben, a Védákban, a keresztény misztikában, de a magyar őshagyományokról se feledkezzünk meg. Ezek természetesen a saját kultúrában érthető szimbólumokat, képeket használják, de abban az összes túlvilágkép megegyezik, hogy van valamilyen folytatása az életnek. Van kapcsolódás az itt és ott, az evilág és túlvilág között. A halál, latinul az exitus, kilépési pontot jelent. Kilépést vagy átmenetet az ideiglenes földi élet után valami nagyobb, teljesebb világba, mely minden kultúrában idő és térfeletti.
Ezt az időtlenséget és tértől való függetlenséget élik meg azok, akik halálközeli élmények átélői voltak. Ők a mai kor hírmondói a másvilágról, pontosabban az oda vezető útról és élményekről. A halálközeli élmények kutatója, s a beszámolók első tudományos igényű összegyűjtője, Raymond A. Moody volt. Neki, s mai követőinek köszönhetjük, hogy látjuk a megfelelést és párhuzamokat a visszatértek beszámolói és az ősi tudás, pl. a tibeti halottaskönyv leírásai között a haldoklás fázisairól.
Ebben a folyamatban a visszatérő motívumok a következők: kellemetlen (vagy csak erős, furcsa) zaj, alagútélmény, testenkívüliség, megváltozott, időn és téren túli érzékeléssel. Megszokva ezt a furcsa állapotot, más „lényeket" észlel (ismerősöket, korábban elhalt rokonokat), akik megnyugtatóan hatnak rá. Majd megjelenik egy Fénylény (kultúrafüggő, ki milyen alakban írja le), aki maga a szeretet, s jelenlétében a panorámatudat megélése, mely segítségével egyidejűleg látja élete történéseit, levonja annak tanulságait. Ezután eljut az egyértelműen érzékelhető sorompóhoz vagy valamilyen határhoz, amit a visszatért nem léphet át.
Angelus Silesius ezt mondja: „Az élet csak a halállal való találkozás és kibékülés után kezdődhet a teljes mélységében. A halálfélelem megakadályozza az életet." S élni gyönyörűség, kaland, lehetőség, találkozás, szeretet és fejlődés egyben, amit érdemes mélységeiben megélni!
Írta: Oláhné Mednyánszki Krisztina, okleveles asztrológus, pszichodráma vezető
Részletek: A halál, mint hűséges kísérő az életünkben című írásból
